Sok helyről hallottam dícsérni ezt a filmet,de csak most sikerült sort kerítenem rá. Nem is annyira a sztori fogott meg, ami nyilván stilizált, és nem is tűnik valószínűnek, hogy egy politikailag ennyire fontos ügyben ilyen könnyen a saját útját járhassa a Stasi-n belül anélkül, hogy valaki felfigyelne rá.
Az atmoszféra volt az, ami inkább megragadott. A helyek. Az arcok. Felnőttként nem éltem abban a rendszerben, de így látva már van némi fogalmam volt, hogy milyen lehetett az a totális kiszolgáltatosság, amikor az emberben mindig ott motoszkált a gyanú, hogy minden lépését figyelik.
Érdekes volt látni, hogy a Fal leomlása után a megfigyeltek milyen természetességgel kaptak meg minden információt az aktáikról, és a megfigyelőikről. Ott nem volt susmus, nem volt "Tetszettek volna forradalmat csinálni!".
A politikai vonatkozásoktól eltekintve is érdemes megnézni. A főszereplő arcán ott van maga a Rendszer, eleinte a közönyével, majd az események előrehaladtával a léleknyomorító hatásával, ahogy kíméletlenül szétdúlt mindent és letaposott mindenkit, aki az útjába merészelt állni.
A film utolsó mondata a filmtörténelem legjobb utolsó mondatainak egyike. A magyar fordításban ez lehet, hogy elveszett. Mi másképpen mondjuk ugyanazt, és így az egyik jelentésárnyalat megy a kukába. Bízom benne, hogy a fordítónak sikerült találnia valami frappáns megoldást, és nem a szó szerinti fordítást választotta.
Előzetes
